Száz évvel ezelőtt a többségében németek és magyarok lakta magyarországi városból, Pozsonyból (Pressburg, Prešporok) előbb rövid időre nem hivatalosan Wilsonovo (Wilsonváros), később hivatalosan Bratislava, a Csehszlovákián belüli szlovákiai országrész adminisztratív központja – tulajdonképpeni fővárosa – lett.

A Csehszlovák Köztársaság kikiáltásakor egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy Pozsony a formálódó új államhoz tartozhat, s azon belül a szlovákiai rész központjává válik. S az sem volt biztos, hogy Bratislavának fogják hívni. A város korábbi szlovák neve ugyanis Prešporok vagy Požúň volt; előbbi lényegében a német Pressburg, utóbbi a magyar Pozsony hagyományos szlovák változata.

Pozsonyt 1918 októbere és 1919 márciusa közt – a többségi németek kezdeményezésére – nem hivatalosan Wilsonovónak (Wilsonvárosnak) hívták Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök neve alapján, mert a helyiek abban bíztak, hogy a népek önrendelkezéséről szóló wilsoni elv alapján eldönthetik, milyen államkeretben képzelik el a jövőjüket.

Akkoriban a szlovák politikai elit megosztott volt a város Csehszlovákián belüli szerepét illetően. Egy részük nem a német–magyar többségű Pozsonyt, hanem Besztercebányát vagy Turócszentmártont látta volna szívesen a szlovákiai rész fővárosaként. Végül a pragmatikus érvek a nemzetiek fölé kerekedtek. Csehszlovákiának szüksége van a Dunára, mondta Tomáš Garrigue Masaryk, az új állam első köztársasági elnöke.

Pozsony 1850. évi 36 742 lakosából 25 942 (70,6%) volt német, 2266 (6,2%) magyar, 3713 (10,1%) szlovák és 4740 (12,9%) zsidó.

A magyarok aránya az 1910-es népszámlálás adatai alapján érte el történelmi maximumát 41 százalékkal, de a németek ekkor is valamivel többen, 42 százaléknyian voltak – 78 223 lakosból 32 790 volt német, 31 705 magyar, 11 673 (15%) szlovák.

Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás adatai szerint az akkori (a mainál jóval kisebb közigazgatási területű) Pozsony 123 844 lakosából 60 013 (48%) csehszlovák, 32 801 (26%) német, 18 890 (15%) magyar és 4747 (11%) zsidó nemzetiségűnek vallotta magát. Az 1950-es népszámláláskor a város összlakossága 192 896 fő volt, ebből a magyarok aránya 3,5%.

1980-ban a 380 259 lakos 5,5%-a vallotta magát magyarnak. Fontos megjegyezni, hogy 1972-ben Pozsonyhoz csatolták az akkor még a jelenleginél jóval nagyobb arányban magyarok lakta Pozsonypüspökit, Verekenyét, Dunacsúnt és Oroszvárt is.

Az egyre növekvő lélekszámú városban azonban 1991-re csökkent a magyarok részaránya (442 ezer lakos, 4,6 százaléknyi magyar).

A csehszlovák legionáriusok 1919. január 1-jén foglalták el Pozsonyt. Ezt követően az akkori lakosság többségének ellenszenves új karhatalom egyre inkább megerősítette pozícióit. E folyamatnak egyfajta kicsúcsosodása volt a „véres szerda” vagy „pozsonyi sortűz” néven ismert tragikus esemény. 1919. február 12-én a legionáriusok a megszállás ellen is tüntetők – zömmel németek és magyarok – közé lőttek a Régi Vásárcsarnok (az akkori Városi Vásárcsarnok) előtti téren. A sortűz következtében többen életüket vesztették, számosan megsebesültek…

Az 1938. november 2-i első bécsi döntés értelmében a dél-szlovákiai magyarlakta területek jelentős részét a Magyar Királysághoz csatolták, de Pozsony a Jozef Tiso-féle Szlovákia fővárosa maradt.

A háború után a kollektív bűnösség elve, a Beneš-dekrétumok értelmében Csehszlovákia a német és magyar közösség felszámolására törekedett. A pozsonyi magyarok és németek jelentős hányadát kitoloncolták vagy kitelepítették, és más megtorló intézkedéseket is foganatosítottak ellenük. Ligetfaluban (szlov. Petržalka, ném. Engerau) a második világháború után külön-külön internálótáborban kellett tartózkodniuk.